Ferdinand/Elefant páncélvadász – SdKfz 184

A Ferdinand, későbbiekben Elefant páncélvadász (SdKfz 184) is Hitler monumentalitásrajongásának következménye volt-e nem tudhatjuk pontosan, de a 68 tonnás szörnyeteg nem váltotta be a hozzá fűzött nagy reményeket, amiket támasztottak vele szemben. Fegyverzete elégségesnek bizonyult a szovjet tankok ellen, de nehézkes mozgása, és rengeteg műszaki hibája miatt hosszútávú alkalmazását szinte már előrevetítette, hogy nem lehetséges használni rendszeresen harctéri körülmények között, és az sem árt, ha egy olajkút van a közelben…

Ferdinand vizjeles

 Ferdinand/Elefant a szerző fotógyűjteményéből (szovjet archív fotó)

A fejlesztés előzményei

A német nehéz harckocsik fejlesztése az 1939-es évekig nyúlik vissza, amikor is a nyugatra előretörő német harckocsizók súlyos veszteségeket könyvelhettek el attól a néhány nehéz tanktól, amelyek az útjukba kerültek.

Ilyenek voltak a Franciaországban gyártott Char-1B típusok, vagy a brit egységekben szolgáló Matilda II-es páncélosok. Ezt megelőzően csak kísérletek történtek arra, hogy egy német nehéz tank típust kifejlesszenek a Panzer IV-esnél nagyobb tömeggel és fegyverzettel. A Szovjetunió invázióját megelőzendően, 1941 tavaszán a Heereswaffenamt megbízást adott nehéz harckocsik fejlesztésére. Igazából az ösztönzést a támadások során ért meglepetés szolgáltatta, amit az új közepes tankok, a T-34-esek és a KV-1-es nehéz tankok okoztak a német hadvezetésnek. Mindkét újonnan megjelent szovjet típus jobb harctéri mutatókkal rendelkezett, mint a német Panzer IV-es típus. Ezek után felgyorsult a fejlesztés, bár ellentmondások alapján Hitler egy 88 mm-es átalakított légvédelmi ágyúval szerette volna felszerelni a nehéz tankot, míg a Fegyverügyi Hivatal (Heereswaffenamt) egy kisebb 60-70 mm-es löveget képzelt el a járművön, így csökkentve a harci súlyát a páncélosnak.

Mivel nem sikerült kompromisszumra jutni, így két nehéz tank munkálatai kezdődtek meg egyszerre a Porsche és a Henschel vállalatok műhelyeiben. A Heereswaffenamt a kasseli székhelyű Henschel-lel kötötte meg az első megállapodását, a VK 3601-es fejlesztési tervre. A kritérium egy 60-70 mm-es kúpos furatú löveggel felszerelt változat elkészítése volt, amelynek tömege nem haladja meg a 37-40 tonnát.

A másik szerződést a Porsche kapta meg, egy 45 tonnás, 88 mm-es löveggel felszerelt nehéz páncélos fejlesztésére, a VK 4501-es jármű terveire. Mivel a Henschel modell lövegeihez sok volframacélra volt szükség, és ez a háborús időkben hiánycikknek mutatkozott, le kellett mondani erről a kúpos furatú lövegről, és ezzel együtt a VK 3601-esről is. Hogy az elvégzett munka ne vesszen kárba, utasították a Henschel gyárat, hogy kezdje meg egy 88 mm-es löveggel felszerelt verzió építését is, amelyhez az előbbi prototípus átalakított alvázát használták fel. Ez a terv a VK 4501 (H) jelölést kapta. Miután mindkettő vállalat részt vett a termelésért folytatott harcban, 1942 tavaszára elkészültek az első mintapéldányok, amelyek kipróbálását Hitler születésnapjára időzítették, 1942.április 20-ra. A próbára Wolfeschanze-ban (Kelet-Poroszország) került sor, ahol a Henschel mintapéldánya sokkal jobb teljesítménnyel vizsgázott mint riválisa, és nem utolsósorban a tömegtermelésre is alkalmasabb volt.
A Heereswaffenamt a Henschel céggel kötött megállapodást, amely 1500 darab VK 4501 (H) legyártásáról szólt, hivatalos szérianevén: Panzer VIE Tiger (Tigris) I-esről, amelyet 1944-ben Panzer Tiger E-re rövidítettek. Még a kiválasztás előtt viszont, a Porsche-t 90 darab nullszéria legyártására kérték, amelyek most ott pihentek az üzemcsarnokokban. Mivel a Henschellel kötött megállapodás után törölték a Porscheval aláírt szerződést, mégsem akarták, hogy 90 darab Tigris I-es alváz veszendőbe menjen, így ezeket a Ferdinand későbbi nevén Elefant toronynélküli vadászpáncélos (Panzerjäger Sd. Kfz 184) gyártásához használták fel. A felépítmény 200 mm-es homlokpáncélt kapott, amelyben egyetlen darab L/71 csőhosszúságú, Hitler kérésének megfelelően 88 mm-es páncéltörő ágyúval láttak el.
1943. március 19-én Rügenwalde-ban prezentálták Hitler legnagyobb megelégedésére az első kész Ferdinándot, amely tervezője (Porsche) iránti tiszteletből kapta nevét.A Führer annyira elégedett volt, hogy parancsba adta a legnagyobb sebességgel való legyártását a páncélvadász modellnek, hogy már a nyári offenzívához már felhasználhatóak legyenek. 1943 áprilisától nyárig 90 darab került ki az ausztriai Nibelungswerke st. valentine-i gyárából a szakemberek kezei közül.


Az Aberdeen-ben (USA) felújított páncélvadász

MOTOR

A Ferdinand páncélvadász technikai újításokat vonultatott fel, amik közül az egyik legfontosabb a hosszanti torziós rugózással felszerelt páncélosban az volt, hogy a benzinmotor egy generátort hajtott meg, ami az energiát a talpmozgató villanymotoroknak (típus: Siemens-Schuckert, Berlin) adta át, biztosítva a jármű haladását és elfordulását. A páncélvadász kellős közepén helyezték el (az eredeti tervben szerepelt Porsche Typ 101/1 motorok helyett) a pár Maybach HL 120 TRM léghűtéses motort. Ez a 12 hengeres V-motor 11.867 cm3-es volt, és 300 lóerőt tudott 3000-es fordulatnál percenként. Karburátorként egy Fallstorm típus a Solex 40JFF került beépítésre. A Maybach motorok egymás mellé kerültek, és az generátor szintén ide került amelyet ékszíjjal hajtottak meg. Mindkét Maybach “erőmű” mellé egy 540 literes benzintank került. A sebességváltásról egy Porsche/Siemens típusú tengelykapcsoló gondoskodott, melynek három előremeneti és három hátrameneti fokozata volt. A váltás elektromosan történt, ahogyan a fékezés is, egy levegőnyomásos fékrendszer által, amelyet szintén a Porsche/Siemens fejlesztett, és a meghajtókerekekre hatott közvetlenül. A páncélvadász kormányzása hidropneumatikus rendszerrel történt. A vezető és a rádiós helyezkedett el elöl a járműben, a motorok szinte elválasztották őket a hátul elhelyezkedő küzdőtértől, ahol a legénység többi tagja volt. A bal oldalon ülő vezető és a jobb oldalon ülő rádiós között egy munkahenger volt, amely a hidropneumatikus kormányhoz kellett.

A rádióstól jobbra kerültek beépítésre a rádiók, egy Fu 5 és egy Fu 2-es. Hátul a küzdőtérbe került beépítésre a hajtásrendszer, a hűtőrendszer és az üzemanyagtank.

FUTÓMŰ

Ahogyan a hajtómű is innovatív megoldásokat hozott, így a futómű felfüggesztése is tartalmazott ebben a korban újításokat. A páncélosok gyártásának kezdetén még keresztbe fektett torziós rugókat használtak, amely a Ferdinand / Elefant páncélvadásznál már hosszanti irányban került behelyezésre, és evvel helyet spóroltak, illetve a középre dimenzionált kisebb futókerekekkel nagyobb rugózást értek el. Ezt a hosszanti irányú elhelyezést már előzetesen kipróbálta Porsche az 1941/42-ben fejlesztett VK 3001 (P) jelű páncélos járműben. Mindkét oldalon a futógörgőket páronként egy központi felfüggesztéssel egy-egy tengelyen rögzítették, egy-egy torziós rugóra. A hátul elhelyezett fogazott hajtókerék 794 mm nagyságú volt, az elöl elhelyezkedő vezetőgörgők pedig úgyszintén foggal voltak ellátva, a jobb hajtás érdekében. A láncfeszességet egy torziós rúddal szabályozták, ami a vezetőkerékre hatott. A páncélvadász talajnyomása 1,23 kp / cm2 volt, ami 20% kedvezőtlenebb volt, mint a Tigris I nehéz tanké. Az Ferdinand/Elefant-nak 2,68 m széles nyomtáva volt, és 48 cm hasmagassága. A nagy összsúly (65t), a hasmagasság, és a gyenge hajtás miatt a páncélvadász csak 20 km/h-ra volt képes közúton, terepen pedig éppen csak vánszorgott. A sebességből eredően és az egyetlen 88 mm-es löveg miatt a gyalogos katonák gránátjainak ki volt kicsit szolgáltatva, ezért a későbbiekben géppuskával is felszerelték. A nagy súly másik hátránya az igénybevétel volt, ami a hajtásra tett igencsak komoly terhet, ezért majd 500 kilométerenként nagy szervizre volt szükség, ami pedig a szervizszázadok felkészültségét tette próbára, hiszen nagy teljesítményű darukra volt szükség a monstrumok mozgatásához. Patakon, vagy folyókon való átkeléshez a víznek egy méter alatt kellett lennie, hogy biztonságosan átérjen rajta a jármű.

Ferdinand Itáliában

Paraméterei:

Hossz.:8,14 m Páncéltest hossz.: 6,8 m Szél.: 3,43 m Mag.: 2,97 m

Páncélzat: elöl (orrlemez) 100 + 100 mm – 75○ dőlésszög, vezető előtti lemez 200 mm (90○) , páncéltest oldal és farlemezei 80mm (90○) , küzdőtér eleje 200mm (60○), küzdőtér oldalai és hátulja 80mm (60○), küzdőtér teteje 40 mm (5○)

Teljesítmény: Max.seb. úton: 20 km/h, terepen 15 km/h

Hatótávolság: úton 150 km, terepen 90 km,

FEGYVERZET

A löveg köré, ahogy a korábbi páncélvadászoknál már láthattuk, felépítményként egy fix “doboz” került rá. A lövegcsövet csak függőleges irányban lehetett mozgatni,ezért a löveg oldalirányzását a páncélvadász elfordításával lehetett megoldani többé-kevésbé. A páncélos méreteit tekintve más típusokhoz, a Marder vagy StuG rohamlöveghez hasonlítva óriási volt, ezáltal nehezen volt elrejthető, könnyű célpontot nyújtva az ellenséges tüzérségnek, a repülőgépeknek vagy éppen a gyalogosoknak. A nagy felépítmény előnye az volt, hogy a hatfős személyzet kényelmesen elfért a járműben. Az Elefant/Ferdinand páncélozottsága kielégítő volt, de az orrpáncélt egy plusz 10 cm vastag lemezzel próbálták még átüthetetlenebbé tenni. Ez a lemez pont 4,5 tonnával növelte meg az amúgy sem pillekönnyű lánctalpas tömegét, amelyre kívülről is jól láthatóan, óriási csapszegekkel szerelték fel.

A Ferdinand/Elefant (Sd Kfz 184) páncélvadász fő fegyverzete a 88 mm-es Pak (Panzerabwehr Kanone) páncéltörő löveg volt, L/71 kaliberhosszúsággal amely a lippstadti Dortmund-Hörder Hüttenverein gyárában készült. Balra a lövegtől ült a lövegkezelő, aki mechanikus úton állította be a csövet a megfelelő célra. Oldalsó irányban +/- 14 fok, magasságban pedig -6-tól +14 fokig volt irányozható a páncélvadász fegyvere. Menetközben a 6,3 méter hosszúságú ágyúcső 2,31 méterre volt “összecsukható”. A fegyverzet tömege 2.265 kp volt. Páncéltörő és repeszromboló lövedéket használtak a bevetéseken. A második világháborúban az egyik alapvető páncélgránát típus a PzGr 39/43-as volt, amivel az Ferdinand/Elefant-okat is felszerelték. Ez egy keménymagvas lövedék, amelynek magját mangánból acélból készítették, 22,8 kp súlyú volt, és 90 fokos beesési szögnél 1000 m/s sebességgel képes volt az 1000 méterre álló ellenséges harci jármű 186 mm páncélzatát is átütni. A másik lövedék, amit a páncélvadász magával vitt az a PzGr 40/43-as volt, 1130 m/s lövedéksebességű 19,9 kp tömegű volt. A magja a lövedéknek úgyszintén kemény anyagból készült, az úgynevezett volframkarbidból, ami a háború kiteljesedésével egyre nagyobb hiánycikknek is számított. Ez a fajta lövedék 1944-re teljesen el is tűnt a frontokról. Az Elefant páncélvadász 55 lövedéket tudott a bevetésekre magával vinni, amiből 14-et keresztbe a löveg alá fektettek, és a többit a küzdőtér két oldalán helyeztek el. Két lövegtöltő volt a járművön, akik váltva adogatták az éppen szükséges gránátokat.

Ezenkívül a legénység rendelkezésére állt a harckocsin egy MG 42-es 600 lövedékkel a tárban, és két MP 38-as.
Ferdinand x
Elefant páncélvadász röntgenrajza (kattints nagyobbra)

Előny vs. hátrány

1943. május 8-án elhagyta az összes Elefant a gyárat, még extra páncélozás és a géppuska nélkül. A Krupp művek a teljesen kész Elefant páncélvadászokat május 13-tól kezdték el a keleti frontra szállítani, Hitler sürgetésére. A járműveket a német hadsereg egy önálló nehéz páncélvadász osztályába sorolták be, rövidítve a Schw.PzJagAbt 653 és 654-es osztályába, előkészítve a Citadella fedőnevű kurszki offenzívára őket 1943 júliusában. Mindkét csapatrész 1943 áprilisában alakult Bruck-ban. A PzJagAbt 653-as a 197. Rohamlöveg zászlóaljból alakult,Steinwachs őrnagy, míg a 654-es páncélvadász osztály Noak őrnagy parancsnoklásával kezdte meg működését.

Mindkettő páncélvadász osztály három századból állt, és a századok 4 szakaszból mindegyik 3 db Ferdinanddal, 14 db tartalékban volt.
Az ezred a támadó északi szárnyra a XXXXI Panzerkorps-hoz került, ahol 1943. július 27-ig 502 ellenséges páncélost, 20 páncéltörő ágyút, 100 löveget semmisítettek meg.
A páncélvadász osztályok saját veszteségei is nagyok voltak, amelyek egyrészt a lassú mozgásukból, másrészt a géppuska hiányából adódtak. Az Elefantok nehéz súlyát nem bírták a hidak, illetve a különböző fordulásoknál és helyváltoztatásuknál gyakori volt a futómű meghibásodása, ami mozgásképtelenné tette a járművet. A másik hátrányt a géppuska hiánya jelentette, mert amikor a páncélvadász elszakadt a gyalogságtól, a közelharcban a szovjet gyalogság közvetlen közelről gránátokkal vagy mágneses aknákat rátapasztva mozgásképtelenné tette a járművet.

A jármű benzinfogyasztása sem volt kicsi, ez további nehézségeket jelentett az ellátószázadoknak, mert 100 kilométeren megtörténhetett az 1000 literes fogyasztás is.

Harcok után… névváltoztatás

1943 végéig harcoltak még a megmaradt Ferdinandok  Szovjetunióban, a nikopoli hídfőnél és a nagy Dnyeper kanyarban megsemmisítve még vagy 200 ellenséges páncélost.
1943/44 telén a megmaradt harckocsikat visszaszállították a Birodalomba, hogy felújítsák őket, és plusz fegyverzettel lássák el, pont akkor, amikor a szovjet erők megpróbáltak éket verni a déli és a központi hadseregcsoport közé és a vasútvonalakat biztosítani Odesszától Lembergig, amire a német erőknek is nagyon nagy szüksége lett volna.

A visszaszállított Ferdinand páncélvadászokból – mindösszesen 50 darab került vissza, ebből 48 esett át beavatkozáson – a műhelyekben kaptak egy parancsnoki kupolát, amelyet a Stug III-tól kölcsönöztek, egy MG 34-es géppuskát, amely a közelharcban visszaverhette a támadó gyalogságot. Szélesebb lánctalpat kapott, így a nyomtáv növelésével a talajterhelés is csökkent valamelyest. A mágneses tapadóaknák ellen zimmerit anti mágneses bevonattal látták el az Elefantokat, amik hivatalosan ekkor keresztelkedtek át Ferdinandról Elefantra a hosszú lövegcsőre utalva kicsit.

Miután modernizálták a páncélvadászokat, február végén Olaszországba vezényelték őket, ahová vonattal szállították őket Salzburgon, a Brenner-hágón, Trenton és Firenzén keresztül, hogy Rómába, majd utána Nettunoba kerüljenek bevetésre. A sPzJagabt 654 Franciaországba került, ahol Jagdpanther-ekkel (Vadászpárduc – SdKfz. 173.) egészítették ki az osztályt. 1944 áprilisában a sPzJagabt 653 visszakerült a keleti frontra, és még ezen év őszén az összes megmaradt Elefant összevontan egy egységbe került, a schwere Panzerjäger Kompanie 614-be (Nehéz páncélvadász ezred) amit Jagdtiger-ekkel (Vadásztigris – SdKfz. 186.) egészítettek ki. 13-14 jármű állt szolgálatban itt 1945 elejéig, majd onnan 4 darab tért vissza a Birodalom védelmére, pontoabban Berlin védelmére, hogy a Kampfgruppe “Ritter” részeként harcoljanak.

A háború befejezését követően kettő darab Elefant maradt fenn, egy a kubinkai tankmúzeumban, a másik az amerikai Aberdeen-ben látható napjainkban. Ez utóbbi felújításáról egy film készült, amit érdemes megtekinteni, ha már elmenni nem tudunk az említett helyekre.

Összeségében a Ferdinand/Elefant páncélvadász nem váltotta be a hoztzá fűzött reményeket, a már korábban említett hátrányok miatt, de ennek ellenére súlyos veszteségeket okoztak ezzel a 90 darab járművel a szovjet, illetve Szövetséges csapatoknak.

Forrás: youtube.com

Dr.S.Hart & Dr.R.Hart : A II. Világháború német páncélosai

www.achtungpanzer.com

wikipedia.org

Kurowski: Panzer 1939-45

www.flamesonwar.com