Panzerkampfwagen V. – Sd.Kfz.171. Panther – Párduc harckocsi 1.rész

Előzmények

1941 Júniusában javában zajlik a Barbarossa hadművelet, a Szovjetunió elleni offenzíva. A német hadsereg nyomul előre, és ezeddig nem találkozott a szovjetek részéről igazán hatékony ellencsapással. A szovjet katonák kiképzetlenek, és szervezetlenek, hiányos a felszerelésük, és az eszközeik, járműveik technikai fejlettsége sem üti meg a németek szintjét. A Vörös Hadseregben a sztálini tisztogatási akcióknak áldozatul esik nem kevés tiszt, akiknek nincsen megfelelő utánpótlása. Ennek ellenére, nemsokára kiderül, hogy a német páncéloserők, akik Pz II, Pz III, Pz IV és a cseh gyártású 38(t) tankokkal rendelkeznek csak ekkoriban, erősen fejlesztésre szorulnak.

Panzer III

Az idő előrehaladtával, és a kezdeti sikerek túlértékelése lévén a szovjetek erőit igen alul értékelik. Bár megjelennek az új páncélosok, a T-34, KV-I és KV-II típusok, de kis létszámuk, a rádió hiánya, és szervezetlen támadásaik során még nem látszik mennyire komoly a veszély, ami a német hadseregre leselkedik.

Bár a fegyverzet tekintetében már a kezdet kezdetén kiderül, amikor összefutnak az új szovjet páncélosokkal, hogy a német harcjárművek gyengébbek, mivel a lövegeik hatótávolsága, és páncélátütő képessége nem elégséges a hatékony támadáshoz és védekezéshez.

Az ekkor állományban levő német haderő páncélosainak harckocsijai és fegyverzetük:

Pz Kpfw II mit 20 mm KwK 30 L/55,
• Pz Kpfw III mit 37 mm KwK L/45,
• Pz Kpfw IV mit 75 mm KwK L/24,
• Pz Kpfw 38 (t) mit 37 mm KwK A7 L/48.

Az egyetlen hatásos löveg a szovjet páncélosok ellen a 88 mm-es Flak, a hírneves Acht,acht volt, amely ekkoriban még harckocsikon nem, csak önjáró lövegeken volt felszerelve, amelyek számáról nincsenek pontos adatok.

Az első igazi pofon 1941. októberében csattant Guderian 4. páncéloshadosztályán, akikre T-34-esek súlyos csapást mértek Orjol mellett. Guderian tábornok azonnal kivizsgálást kért annak megállapítására, hogy mi volt csapata vereségének az oka. A vizsgálóbizottság novemberben már sebtében elkészített jelentésében kitért arra, hogy a T-34-es 3 dologban áll nyerésre a német tankok ellen.

A jármű egészére jellemző döntött páncélzat nagy hatékonysággal védte a járművet az ellenséges találatoktól, a szélesebb lánctalp és nagyobb futógörgők a mozgékonyságot segítették, és stabilitást is adtak egyben. A járművön túlérő löveg nagyobb torkolati sebességet biztosított, amely az átütőerőt növelte meg.

Korai fejlesztés

Mivel a háború korai szakaszában a németek a nehéz tankok fejlesztését elhanyagolták, ezért meglehetősen lassan fejlesztették ki az első típusokat. Az első ilyen jármű a VK 3001-es csak 1938-ra lett kész a Daimler-Benz üzemeiben. Ugyanebben az évben, a másik nagyvállalat a Henschel is elkészítette egy 30 tonnás harckocsi prototípusát, ami a Durchbruchwagen (áttörő jármű) nevet kapta. (DW-1)
Ennél a típusnál elhagyták az eddig alkalmazott kisebb futó- és támasztógörgőket, hanem kicserélték a jóval nagyobb kerekekre, amelyek átfedték egymást.Ez a megoldás növelte a görgők élettartamát, és főleg a jármű sebességére volt még hatással. A DW-1-es után a Henschel cég megépített egy 35 tonnás próbaverziót is, amit egy 300 lóerős benzines Maybach motor hajtott, aminek a fegyverzete egy 75 mm-es L/24 űrméretű löveg volt, amelyet a Pz IV-esekre szereltek ekkoriban.

1941 decemberében fejlesztési szerződést köt a Fegyverügyi Hivatal (Heereswaffenamt) a MAN és a Daimler-Benz cégekkel, miután ejtik egy kisebb 20 tonnás (VK-20.01) jármű fejlesztését, és kitűzik egy 30 tonnás jármű elkészítésének tervét.
(VK-30.02) A fejlesztési leírásban mindhárom típus a VK-30.01-es, a DW-1 és DW-2 harckocsik jellemzőit próbálták meg egyben megjeleníteni. A bizottság még azt is meghatározta, hogy az elkészítendő járműnek döntött páncélzattal, széles futógörgőkkel és a járművön túlnyúló löveggel kell rendelkeznie. Ez a kívánalom a fejlesztési szerződésben szinte teljesen megegyezett a T-34-es típus fontosabb jellemzőivel.

A Daimler-Benz VK-30.02-es prototípusa kísértetiesen hasonlított a szovjet T-34 harckocsira, de Hitler a vizsgálóbizottság ajánlására (Párduc bizottság) mégis a VK-30.02-es MAN prototípusát választotta 1942 májusában.

A nyár folyamán a gyártó létesítmények kialakítása rohamléptekben folytatódott, de a kapkodó tervezésnek az lett az eredménye, hogy a nullszériás járművek súlya átlépte az előirányzott 30-35 tonnát, és majd 43 tonnásra sikerült elkészíteni őket.
Ez a túlsúly hamar megmutatkozott műszaki problémák formájában, amely a váltóban és az erőátviteli rendszerben okozott galibákat. Ezeket a hibákat a későbbiekben sem sikerült teljes mértékben kiküszöbölni.

1942. november 8-14 között zajlott a jármű bemutatója Berkában (Türingia) Speer, Fichtner és Holzhäuer vezetése alatt.

Az első 4 darab Párduc D kivitel (ekkor már nem csak a bizottságot nevezték így hanem az elkészült járműveket is) 1943 januárjában készült el. A harckocsit egy 650 lóerős Maybach motor hajtotta, döntött páncélzattal és torziós felfüggesztéssel látták el. A lövegtorony a jármű hátsó részén kapott helyet, és egy 75 mm-es 70 űrméret hosszú löveget kapott.

Ebből a Maybach HL 210 P30 motorból az első Párducok kaptak, körülbelül 250 darab lett legyártva, de a Tigriseknél is felhasználták ezeket.

A gyártás megindítása után január és április között körülbelül 20 darab került legyártásra, aminek a frontpáncélzata 60 mm-es volt, de ennek megerősítése mindenképpen szükséges volt, így az orrlemez vastagságát 80 mm-esre növelték. Ez természetesen súlynövekedést okozott, ami már a korábban is említett műszaki problémákat okozta az erőátviteli- és sebességváltó rendszerben.

Ennek kiküszöbélésére 1943 májusától már a Maybach HL 230 P 30 típusú motor lett beszerelve a Párducokba ami 700 lóerőt tudott, és ehhez jött egy tartósabb sebességváltó az AK 7-200 típusú.

Motor

Az új motor hengerűrtartalmát 21.300 cm3-ről 23.000 cm3-re növelték. Ez a hajtómű egy 12 hengeres V-motor volt, ami 3000-es fordulatnál tudott 700 lóerőt leadni, de 2500-as fordulatnál leszabályozták. Ez a motor a háború végig gyártásban és használatban maradt a harckocsikban.
Ebből a motorból 1944-ben a liszenszvásárlók (úgymint a Daimler-Benz AG, az Auto-Union, a Werk Wanderer Siegmar) és a liszensztulajdonos Maybach Motoren GmbH közel 1000 darabot állítottak elő havonta.

Sebességváltó

A Panzerkampfwagen V (Panther) alapvetően a Panzer III és Panzer IV követője volt, mégis más taktikai és technikai elvárásoknak kellett megfelelnie, a nehezebb összsúly és a máshogy (lekerekített, megdöntött) kialakított páncéltest miatt a jármű új hajtóművet kívánt, és ezzel együtt új sebességváltót is. Váltóként az Allklauen Handschaltgetriebe Zahnradfabrik friedrichshafeni gyárából kikerülő AK 7-200 mintadarabja került beépítésre.
Ennél és a Steyr-Daimler-Puch Ag, Wanderer, Lanz által épített váltók is hét sebességesek voltak szinkronfutóval.
A váltó súlya a tárcsával és a kúpkerékkel együtt 750 kilogramm volt. Az erővonalak szétválasztását egy 3 tárcsás száraz kuplung végzezte, az F&S cég LAG 3/70 H típusú berendezése.

Kormánymű

A kormánymű és kormányfék egy a MAN által kifejlesztett úgynevezett egysugaras kormánymű volt. Ez úgy működött, hogy a hajtókerekekre egy Argus tárcsafék “felügyelt”, ami hidraulikusan volt vezérelve. Kormányzásnál a láncokat a kormányfék tudta lefékezni, miután a támasztófék kioldott és a kormánykuplung is kikapcsolt. Továbbá kioldott támasztóféknél lehetett meghajtani egy monoblokk kereket középen a kormányműről, a kormánykuplungon és fogaskerékpáron keresztül a hajtási irány ellenében. A lefékezett lánc pedig szinte kényszerítette a járművet, hogy annak kanyarodnia kelljen, minden sebességben egy megadott rádiuszon, innen jön a kormánymű neve. (Einradien-Lenkgetriebe) Ennek a kormányzásnak volt a legcsekélyebb erőfelhasználása.

Futómű

A futókerekek torziós tengelyének rugózása a menetiránynak keresztbe elhelyezett dupla torziós tengelynek köszönhetően történik.(Mindegyik lengőkarnak két torziós tengelye van hajtűformában)

A múlt teljes ismeretében megállapítható, hogy a Panther (Párduc) harckocsi rendelkezett mindegyik második világháborús páncélos jármű közül a legjobb futási teljesítménnyel és futási sajátságokkal. Az egyetlen hátrány csupán az volt, hogy jelentős helyszükséglete volt a rugóelrendezésnek.

A futókerekek (860/100 D) átlapolva voltak elhelyezve, 4-4 darab. A kerekek gumiperemmel voltak ellátva, 860 mm nagyságúak voltak és 660 mm széles lánctalppal szerelték. Az elöl elhelyezett hajtókerék és a hátul levő vezetőkerék, ami egyben feszítőkerék is volt, kiegészítették egymást két hidraulikus lengéscsillapítóval és és egy támasztógörgővel oldalanként.

A hernyótalp a gyártó előírása alapján 86 szemből álló olajozatlan lánctalp volt, amelyek számát a lánc elöregedése és feszessége miatt variálták a használat során. 2050 kg volt a lánctalp súlya, csak összehasonlításképpen megjegyeznénk, hogy a korábbi Panzer III lánctalpa 1400 kg-ot nyomott.

Alapvetően két fajtája létezett a lánctalpaknak, egy korai verzió, amely a “sima” futófelületű volt, és egy kései verzió, amelynél a a kapaszkodóképességet jelentősen megnövelték.

Folytatása következik….